lap tetejére

 

 <><><><><><><><><><><><><>

 

Boldog névnapot! 

 

 

 <><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 Oldalam bannere

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

Barátaim oldalai

 

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 

<><><><><><><><><><><><><>


 

 

 

       

 

 

 

 

  

 

 

  

  

 

 

 

 

 

   

   

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                              

 

   

 

 

 

  

 

    

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 

                                                 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

 

 

  

A FELHŐ MEG A NAP

A FELHŐ MEG A NAP

  

- Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel engem!

A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt:

- Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?

A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?

- Mit szólnál egy tükörhöz, uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.

- Nézz csak bele, gazdám. - szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. - Mit látsz?

- Magamat. - mondta a királyfi.

- És még? - türelmetlenkedett a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!

- Szomorú szemek. - mondta a királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.

- És hol a Nap? - kérdezte a mókamester.

- Mögötte.

- Ott van, vagy nincs?

- Ott van, de hát mondtam...

A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.

- És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? - szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!

A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.

- Eltűntek a felhők! - örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!

És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.

- Köszönöm, kedves mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy nekem!

A mókamester mosolygott, és ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogy hogyan kell elűzni a felhőket? 

 

A csillagos sün
Lengyel Balázs meséje

 



Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit
is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa
és sünmama: "Mi lesz ebből a gyerekből?"

De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.

Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta a csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem
kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy
szülőnek mindent kell tudnia.
- Hogy miért van tél? -mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.

Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen
okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s
versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a
bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.

Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban
meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér
meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg
csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.

Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt.
Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
- Süket a föld - mondta a vakond-, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is
olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a
naptól.

A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás
felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé.
S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a
tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.

Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha
levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában,
hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?

Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő,
tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart,
onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?

Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az
már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen
a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!

De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal

foglalkoznia. Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!

             

                                             

 

 

               

         

    

A kiskutya neve 
  
 
(népmese)
 
 
      
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren túl egy nagy fa, annak volt háromszázhatvanhat ága, minden ágán háromszázhatvanhat kányafiú. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, csípje meg mind az éjszaka.
 
Volt egyszer egy királyfi, az elment a szomszéd király házához látogatóba. Ennek a királynak volt három lánya. A legkisebbiknek volt egy szép kiskutyája.
Ez a kiskutya olyan nagyon szép volt, hogy a királyfi nagyon megszerette. Meg is mondta a lányoknak, hogy sokért nem adná, ha a kiskutya az övé lehetne, de azok meg azt mondták, hogy ők is annyira szeretik, hogy semmiért oda nem adják.
De a királyfi a legkisebb királykisasszonnyal összebeszélt, s az odaadta neki a kiskutyát. Mikor már jó messzire volt a várostól, akkor jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg, mi a kutya neve. Ő maga nem mert visszamenni, hogy megkérdezze, hanem a kocsist küldte.
Azt mondja neki:
- Eredj vissza, de okosan beszélj, mert mind a három királylány együtt lesz.
Visszamegy a kocsis, s azt mondja a legkisebbik királykisasszonynak:
- Felséges királykisasszony, azt üzente az, tudod már, ki, mi a neve annak, tudod már, kinek?
Azt mindja erre a királylány:
- Ahogyan vagy te, úgy vagyok én! Az a neve annak, tudod már, minek. Mondd meg ezt annak, tudod már, kinek!
A kocsis visszament a gazdájához, és megmondta, mit üzent a királylány. A királyfi ebből megértette, hogy Félsz a kutya neve, mert a lányok előtt se a kocsis, se a legkisebbik lány nem mert világosan szólni.
 

    
 
 
          
  
   A pipe és a kakas (népmese)
 
 
 
Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek.
Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje.
Hát azt mondta a pipe:
- Menj gyorsan kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfulladok.
Szalad a kakas a kúthoz.
- Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétől.
- Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól.
Elment aztán a kakas a szép lányhoz.
- Szép lány, adjál koszorút.
- Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.
Elment a kakas a tehénhez is.
- Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Elment a kakas a réthez.
- Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltban nem mégy kaszáért.
Elment a kakas a boltba:
- Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt. Akkor szegény kakas elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparni, ott lelt egy karajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készített koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenesen vitte a pipének, épp jókor, mert szegény pipe
majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt
 
    
 
 

  

Magyar népmese
 
    A kis kakas gyémánt félkrajcárja
 
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt
 
 

                                                            
 
 
 
 
 
    
 Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón:
– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
– Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.
A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
– Édes–kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta–vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig–addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején.
Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát:
– Forró vizet a kopasznak!
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.
A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
       
 

     
Alekszej Tolsztoj: Márton lúdja
    
 

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól. 
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek: 
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak: 
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat: 
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek. 

Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta: 
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak: 
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak: 
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát: 
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás. 
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.
 

                                                                        

 

 

 

  TÉLI MESE

   Nyquist Gizella: Az első hó

 

     A hosszú, színekben dúskáló ősz után egyik napról a másikra leesett az első hó. Bár Zsófi és Karcsi szülei már késő este felfigyeltek az utcai lámpa fényében pilinkélő hóra, a gyerekek csak reggel vették észre, hogy az egész környék fehér ruhát öltött.
     – Odanézz, Anya! Esett a hó! Jaj, de jó! Ma a hócsizmámban szeretnék az oviba menni! – örvendezett Karcsi.
     Zsófi is odatapasztotta a két kezét és az arcát a hideg ablaküveghez, és csak némán nézte az utcát. Talán már az első hóember építése járt a fejében.
     A gyerekek villámgyorsan elkészültek, és rábeszélték anyukájukat, hogy korábban induljanak el az oviba. A nagycsoportos Zsófi, aki két évvel volt idősebb öccsénél, kiszökkent a bejárati ajtón. Feltekintett, és igyekezett néhány szállongó hópihét elkapni. Karcsi pedig nekifutott, és egy  nagy lendület után hatalmasat huppant a hóba. Szerencsére nem ütötte meg magát, mert a fehér takaróval borított füvön landolt. Éppen elkezdett feltápászkodni, amikor valamire felfigyelt.
     – Anya, gyere ide gyorsan! Mutatni akarok valamit.
    Anyával együtt Zsófi is odalépett Karcsihoz, és arrafelé néztek, ahova a vastag kesztyűbe rejtett kezével mutatott.
     – Látjátok? Nyomok vannak a hóban. Ahhoz a bokorhoz vezetnek.
     Karcsi kérdően nézett nővérére és anyukájára. Zsófi, aki nagyon élvezte, amikor valami újat taníthatott kisöccsének, azonnal rávágta:
     – Nyuszi járt a házunk előtt, Öcsi! Biztosan a havazás elől akart elrejtőzni, és bebújt a bokor alá.
     – Egy igazi nyuszi? Nahát! Bevihetjük a házunkba is? Az enyém lehet? – és még áhítozva hozzátette: – Nagyon szeretném!
     Erre már az anyukája válaszolt:
     – Karcsikám, ez vadnyúl. Itt él az utcán és a közeli mezőn.
     Még mielőtt a kisfiú elpityeredett volna, Zsófi kétségbeesetten felkiáltott:
     – De mit fog most enni ez a szegény nyuszi? A bokrokról már lehullott a levél, a füvet pedig vastag hó takarja.
     Ő és a kisöccse faggató szemekkel nézett fel anyukájukra.
     – Gyerekek! Indulnunk kell az óvodába. Délutánra biztosan kiötlünk valami megoldást.
     Hamarosan alábbhagyott a havazás, és az oviból hazafelé jövet már nem is esett. A gyerekek a házuk elé érve látták, hogy egymást keresztező, keszekusza nyuszilábnyomok tarkították a hóval takart füvet. Útközben anyukájuk megígérte, hogy valami meglepetés vár rájuk. Most benyúlt a terasz oszlopa mögé, és előhúzott egy nagy zacskó nyuszieledelt.
     A gyerekek ujjongva siettek hozzá, és mindketten kaptak egy-egy kis pohárral belőle. A bokor tövéhez öntötték, mert ott látták a legtöbb nyomot. Még vártak néhány percet, hátha a nyuszi máris belekezd a lakmározásba, ám hamarosan elkezdtek dideregni, így aztán inkább bementek a házba. Az ablakból próbálták kilesni a nyuszit, de nem láttak semmi mocorgást.
     Vacsora előtt Karcsi megkérdezte:
     – Anya, megnézhetjük, hogy megette-e már a nyuszmusz az ételt?
     – Jó ötlet – válaszolta anya. – Gyerekek, bújjatok gyorsan kabátba, és húzzatok csizmát! Amilyen csendesen csak tudunk, kiosonunk a ház elé.
     Így is tettek. Amikor a nyuszieledel hűlt helyét találták a bokor alatt, a testvérek örömükben lelkendezni kezdtek. Az étel helyett picike, fekete bogyócskák díszítették a fehér havat. Mit gondolsz, mik voltak azok?
     A tél folyamán Zsófi és Karcsi sokszor megetette a nyuszit, és néha még meg is pillantották. Persze, ahogy megjelentek, a fehér farkú szőrgumó átiszkolt az utca túloldalára. De mi-előtt elmenekült előlük, rájuk nézett néhány pillanatra. Ekkor mindkét gyereknek az az érzése támadt, hogy hálával volt teli a nyuszi két barna szemecskéje.
 
 
 
 

 
 
A róka meg a macska
_ Grimm mese
Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:
 
- Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?
A róka nagy kevélyen tetőtől talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:
- Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?
- Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska.
- Ugyan mihez? - kérdezte a róka.
- Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.
- Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.
 
Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza, felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.
- Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának.
Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók.
- Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg, nem hagytad volna ott a fogadat!
 
 
 
 
 

                  

 A répa


Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta: 
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza. 
Húzta-húzta, tépte, cibálta, ráncigálta, de hiába , nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát 
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka unokáját.
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát 
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát 
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát 
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,>>
Apóka húzta a répát 
húzták, húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből

 

 

 

 

 

 
KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG
 
 
 
 
Egyszer a kutyák lakodalmat csaptak. Bodri feltette a sok csontot, sütötte-főzte, aztán odahítta a Sajót kóstolni. Sajó megkóstolta a galuskát, de nem volt se íze, se bűze, mert nem volt rajta tejföl. Keresi a kutya a tejfölt, de nem volt a háznál. Hamar menjen valaki a boltba!
De ki menjen? A kutya nem hagyhatta ott a főzést. Meglátja a macskát, küldi a tejfölért. Szalad a macska a boltba tejfölért. Mikor kimérték neki, vitte hazafelé. Éhes volt, hát nyalogatott belőle. Gondolta; úgyse tudják meg. Aztán ment tovább. Megint gondolt egyet; megint nyalogatott. Alig maradt az edényben. Már közel volt a kutyákhoz, szégyellte magát, hogy ilyen kevés tejfölt visz, hát a megmaradt tejfölt is megette.
A kutyák futottak eléje, már nagyon várták.
- Hozza a macska a tejfölt!
A macska azt hazudta, hogy nem adott a boltos tejfölt. De az agár meglátta a macska tejfölös bajuszát.
- Hazudik a macska, megette a tejfölünket!
Nekimentek a macskának, a macska meg felszaladt a fára, onnan dörmicélt a kutyákra. Mikor látták, hogy a macska bizony nem nagyon kívánkozik le a fáról, bementek a házba, és tejfel nélkül ették meg a galuskát.
Azóta nem nézhet a kutya a macskára.
 
 
    
 
 
 
 
 
 
 
MESE  A  VADKACSÁRÓL
 
A mi tengerünkben, a Balaton vizében lubickolt két kis vadkacsa. Gerzson, a szép színes tollú fiú és Bözsi, a kislány.
-- Csodálatos ebben a friss vízben az élet! -- tárta szét szárnyait Bözsi.
-- Gyere halászni, éhes vagyok. -- hápogta a gácsér, s azzal már fejest is ugrott a habokba, meg sem várta, mit szándékozik a másik csinálni, vele tart-e vagy sem.
De nem kellett biztatni nagyon őt sem. Vidáman úszott testvére után. Bedugta fejét a vízbe, két lába az ég felé emelkedett, s amikor megfordult, ott fickándozott csőrében egy picinyke hal. Gerzson is sikerrel járt.
-- Jó étvágyat! -- mondták egymásnak, azal el is tüntették a begyükbe a finom falatot.
Így halásztak, versenyt úsztak, fürödtek egész nap. Nem igen vették észre, hogy a szüleik időnként aggodalmasan tekintenek rájuk, nincs-e valami baj, rendben van-e minden, nem úsztak-e messzire a kicsik.
-- Itt játszanak a közelben -- mondta kacsa mama a párjának --, s nagyon ügyesen fogták meg a reggelijüket. Érdemes volt tanítgatni őket.
-- Háp, háp -- bólogatott kacsa papa -- úgy van, úgy van.
Hanem egy napon megunták a kis vadkacsák, hogy mindig a nádasban legyenek.
-- Menjünk, nézzünk szét egy kicsit beljebb is. -- hívta testvérét Bözsi.
-- Nem szabad! -- hurrogta le Gerzson, de azért kíváncsian nyújtogatta nyakát a tulsó part felé.
-- No nem bánom, veled tartok. -- döntötte el mégis.
Gyorsan szelték a vizet és útközben találkoztak egy kis csónakkal, melyben egy kisfiú ült az apukájával.
-- Nézd apa! -- kiáltott fel a fiúcska. -- Nézd, két kis vadkacsa! Jaj, de gyönyörűek! Adok nekik kekszet. -- s már dobálta is a vízbe a keksz darabokat.
A kis hápik, bár nem voltak éhesek egy cseppet sem, az édes süteményt pillanatok alatt bekapkodták.
Úsztak tovább és egyszer csak rengeteg hal között találták magukat.
-- Mennyi hal van itt! -- csodálkozott Bözsike.
-- Félek, menjünk innen! Valami rosszat érzek, olyan riadtak ezek a halacskák.
-- Bizony azok vagyunk -- szólt a vadkacsákhoz egy nagyobb hal --, mert belekerültünk a halász hálójába és innen nincs menekvés. Ti is foglyok vagytok.
S így volt. Nem tudtak kikecmeregni a hálóból.
-- Háp, háp! -- sipított a két kis vadkacsa. -- Háp, háp, segítség! Engedjenek el bennünket! Haza akarunk menni!
Este, amikor a halász behúzta a hálóját, csodálkozva vette észre, hogy két rémült kacsát is fogott.
-- Haza viszem a gyerekeknek. -- mondta először, de ahogy látta a kacsák szemükben a félelmet, megsajnálta őket és visszaeresztette a vízbe:
-- Menjetek haza! -- szólt utánuk.
A két kis hápinak nem kellett kétszer mondani, s megfogadták, soha többé nem csavarognak el ilyen messzire, betartják szüleik intelmét.
 
 
 
 
 
 

 
 
   A  HÍRES  MUZSIKUS
 
 
       A kertben a vetemények között tanyázott egy fekete tücsök legény. Ha unatkozott, ami elég gyakran megesett, elővette hegedűjét és muzsikálni kezdett. Aki hallotta legszívesebben befogta volna a fülét, mert olyan hamisan játszott.
 
Egy nap Anita is ott szorgoskodott anyukájával az ágyások között. Véletlenül kis föld darabkával úgy fejbe dobta a tücsköt, hogy az azon nyomban elájult.
 
-- Jaj, te szegény! -- vette a kezébe a sebesültet. -- Hidd el, nem akartam. Nagyon sajnállak.
 
A kislány ápolni kezdte a tücsköt. Hideg vizes borogatást tett a fejére. Lefektette. Néhány percnyi pihenés után rendbe is jött a kis muzsikus.
 
-- Nagyon szépen köszönöm a kedves gondoskodást. -- köszönte meg Anitának, s visszaszökdécselt a kertbe. Ettől kezdve minden este felugrott a kislány ablakának párkányára, s hálából reggelig hegedült.
 
Anita örült a tücsök éji zenéjének, de sértette fülét a hamis dal. Elhatározta, megtanítja a tücsköt szolmizálni. Órák hosszat foglalkozott vele nap, mint nap.
 
-- Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!
 
A kis tücsök szorgalmasan, szófogadóan ismételt minden egyes hangot. Ha eltévesztette, Anita rögtön kijavította:
 
-- Nem fá, hanem lá, lá, lá!
 
Hamarosan olyan szépen hegedült tücsök úr, hogy mindenki szívesen hallgatta.
 
Akkor Anitának eszébe jutott, hogy alapítsanak egy zenekart. Bejárták a szomszédos kerteket, még a rétre is kimentek, hogy tagokat toborozzanak.
 
Sikerült is.
 
A kislány és a tücsök kiválogatták a sok jelentkező közül a három legjobban muzsikáló tücsköt. Az egyik bőgőzött, ketten hegedültek, Anita vezényelt. Heteket, hónapokat gyakoroltak. Meg is lett az eredménye. Meghallotta játékukat a színház igazgatója és szerződtette őket.
 
Olyan híresek lettek, hogy bejárták az egész világot.
 
Így vált Anita jóvoltából a kis tücsök legényből híres muzsikus.
 
 

 
 
MESE  A  HATPETTYES  KATICABOGÁRRÓL
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ici-pici katicabogárka. Vidám volt, jó kedvű. Egyik fűszálról a másikra mászott. Eszegette a jó ízű levéltetveket.
 
Egyszer felmászott a tó melletti bokorra. Kihajolt az ága a víz fölé. Tiszta volt a tó vize, mint a tükör. A kis katica meglátta magát a víz tükrében.
 
-- Oh, milyen szép vagyok! -- kiáltotta vidáman. Lefutott az ágról és erre-arra szaladgált.
 
Találkozott egy másik katicabogárkával.
 
-- Jé, de furcsa katica vagy te! -- mondta neki a bogárka.
 
-- Ugyan miért?
 
-- Azért, mert neked hiányzik egy pettyed.
 
-- Miért? Hány pettynek kell lenni a szárnyamon? -- kérdezte kíváncsian a kis katica.
 
-- Ezt sem tudod? Hétnek és neked csak hat van. -- s ezzel otthagyta társát.
 
A katicának nem kellett több. Gyorsan a tó partjára futott. Felszaladt a bokor ágára, s a tó vizébe nézett.
 
-- Egy, kettő, három, négy, öt, hat. -- számolta a pettyeit. -- Hiányzik egy! -- fakadt keserves sírásra. -- Csak hat pettyem van!
 
Szomorúan bandukolt haza.
 
Anyukája észrevette, hogy szomorú. Megkérdezte tőle:
 
-- Miért vagy így elkeseredve kicsim?
 
-- Miért van nekem csak hat pettyem? -- zokogta a kis katica.
 
Odafutott az apukája is. Tanakodtak, tanakodtak, hogyan segíthetnének pici fiúkon.
 
Amikor lefeküdt aludni, a szülők megvárták, míg jó mélyen elalszik a kis katica és akkor odafestettek a szárnyára még egy pici fekete pettyet.
 
Reggel nem szóltak semmit. A katica leverten indult reggeli sétájára. Nem volt kedve levelekre mászni, levéltetveket keresni. Egyenesen a tó partjára ment, fel az ágra. Nézegette magát a víz tükrében és így szólt:
 
-- Miért van nekem eggyel kevesebb pettyem? Egy, kettő, három -- számolta a pettyeit --, négy, öt, hat ... hét. Hét, hét, hét! -- kiáltott fel. -- Hiszen hét pettyem van! Hét csodálatos fekete pettyem!
 
Egy halacska dugta ki a fejét a vízből.
 
-- Hé, halacska, számold meg kérlek, hány petty van a szárnyaimon?! -- szólt le a bogárka.
 
-- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. -- tátogta a halacska.
 
-- Hurrá! -- kiáltott fel boldogan a katica. -- Hurrá, hiszen olyan vagyok, mint a többi katicabogár.
 
S boldogan élt ezután a kis katica.
 
 
 
 

 
 
Kolozsvári Grandpierre Emil: A két kicsi bocs meg a róka
 
                          
 
 
Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdõben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hûsébõl nézelõdött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledõlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejérõl pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkõ. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkõ az, hanem szép, zsíros sajt.
– No, ezt megesszük – mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelõl; bevitték a sûrûbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.
A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.
– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
– Akkor menjetek oda a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízûen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idõ, múlt az idõ; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
–Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.
 
 
 

                               

 

 

0.026 mp