lap tetejére

 

 <><><><><><><><><><><><><>

 

Boldog névnapot! 

 

 

 <><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 Oldalam bannere

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

Barátaim oldalai

 

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 

<><><><><><><><><><><><><>


 

 

 

       

 

 

 

 

  

 

 

  

  

 

 

 

 

 

   

   

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                              

 

   

 

 

 

  

 

    

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 

                                                 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

 

 

  

Borsószem királykisasszony

Andersen: Borsószem-hercegkisasszony 
 
 
Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet  


 
 


A farkas és a hét kecskegida
 


Volt egy öreg anyakecske s annak hét gidácskája. Úgy szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. Egyszer eleségért készült az erdőbe. Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:
– Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.
– Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! – mondták a gidák. – Elmehetsz nyugodtan.
Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe.
Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:
– Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot!
Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.
– Nem nyitjuk ki! – kiabálták. – A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát.
– Minek neked az a kréta, ordas koma? – tréfálkozott a boltos. – Talán beiratkoztál az iskolába?
De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No – gondolta –, ez így jó lesz" – azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint beszólt nagy mézesmázosan:
– Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!
De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét. Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:
– Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!
A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat, nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.
– Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát!
A péktől meg loholt a molnárhoz.
– Szórd be hamar liszttel a mancsomat!
A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot. "No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" – gondolta. Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:
– Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!
A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.
Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a kecskéék ajtaján.
– Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt, édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!
– Előbb mutasd meg a lábadat! – szóltak odabent az óvatos kis gidák.
A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák nyugodtan ajtót nyitottak.
Bezzeg megrémültek amikor meglátták a dühös ordast! Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.
Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról. Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki. Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:
– Itt vagyok, édesanyám!
– Hol? – kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama, és föl-alá szaladgált a romok közt. – Hol vagy, édes lelkem?
– Itt, az órában! – cincogta a gida.
A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.
– Hát még akkor hogy potyogtak, amikor a legkisebbik gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.
Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába. Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" – gondolta. Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy gida.
– Csakhogy látlak, édesanyám! – kiáltotta, s örömében már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire; szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit!
Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:
– Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!
A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.
Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék, rásütött a lemenő nap és fölébresztette.
Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.
– Úszni akarnak a gidák! – mormolta kedélyesen. Csak azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.
Mi csörög, mi zörög?
A hasamban mi görög?
Azt hittem, hat gidát nyeltem,
mégis csak kő kocog bennem. . .
dünnyögte bosszúsan, s alig várta, hogy egy jót kortyolgasson a jéghideg vízből. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok kő mind előrelódult a hasában. Fejest bukott a kútba, és szánalmasan belefulladt.
A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára gyújtottak, azt énekelték:
Kellett neked kecskegida?
Odalettél, farkas koma!
És örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat.

 


Gárdonyi Géza: A kis csacsi meg a nagy nyuszi
 
 
-          Kelj fel kis csacsi fiam – szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. – Kiviszlek ma a mezőre.
Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
-          Mi az a mező, anyukám?
-          A mező – feleli a nagy csacsi – nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
-          Jaj, de megijedtem.
-          Mitől?
-          Furcsát láttam.
-          Mit láttál?
-          Icike-picike kis csacsikat.
-          Mekkorákat?
-          Mint a fülem.
-          Nem lehet az.
-          De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
-          Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? – kiáltott a kis nyúl.
-          Nem nyulak ezek, te kis csacsi – szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának:
-          Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.
 
                                                          


 

AZ OKOS LEÁNY
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos lánya, aki olyan okos volt, hogy hetedhét országra elment a híre. Meghallja ezt a király. Odaizent, hogy van neki a padlásán százesztendős kendere, fonja meg azt selyemcérnának.
A leány erre visszaizen, hogy van nekik egy százesztendős sövénykerítésük, csináltasson a király abból aranyorsót, akkor szívesen megfonja az aranyfonalat, mert azt csak nem kívánhatja a király, hogy a drága aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.
Tetszett a királynak a felelet. Megint izen a leánynak, hogy van neki a padláson egy lyukas korsója, foldozza meg, ha tudja.
Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki a király a korsót, mert az öregapja se hallott olyat, hogy a színéről foldoztak volna meg valamit. Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg már azt izente, hogy menjen el a leány őhozzá, de menjen is meg ne is; köszönjön is meg ne is, s vigyen is ajándékot meg ne is.
Erre a leány elkérte az apjától a szamarát, felült a hátára, s úgy ment a király elébe. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával.
Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.
A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt elvette feleségül.

 

 


 
Móra Ferenc: A didergő király
 
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
– Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
 
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
 
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
– Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
 
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
– Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
– Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
 
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
– Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!
Nyöszörög a fűtő: – Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
 
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
– Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
 
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
 
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
 
– Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
– Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
– Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! –
 
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
– Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
 
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
– Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban...
 
 
 
SEBESTYÉN DÓSA RÉKA: A HÁROM TESTVÉR
 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. 
Volt neki három lánya: Anna, Éva és Zsuzsa. Nagyon szerették egymást, soha nem veszekedtek, addig, míg az apjuk el nem küldte őket, szerencsét próbálni.
Ment Anna, találkozott egy kutyával, aki borzos, mocskos és elhanyagolt volt.
A kutya kérte, hogy segítsen. Anna segített is, cserébe kívánhatott egyet. Azt kívánta, hogy lehessen még tíz kívánsága.
El is ámult a kutya, ilyen okos embert nem látott még.
Alig mondta el a kutya, a lány rákiáltott.
-    Azt kívánom, hogy legyen palotám, legyenek szolgáim, és hogy a testvéreim hajoljanak meg előttem, ha ideérnek.
-    Jó, de többet nem kívánhatsz! Menj, várjad őket a harmadik fa mellett.
A lány elment.
A szegény ember elküldte Évát is szerencsét próbálni. Éva ment is, nem kellett kétszer mondani. Ő is ugyanolyan büszkén ment, és egyszer csak egy nyúl ugrott elébe.
-    Gyere, tisztíts meg!
-    Jövök én! - mondta a lány és egyszeriben letisztította.
-    Kívánj egyet és azonnal teljesülni fog!
-    Azt kívánom, hogy lehessen tíz kívánságom.
-    Ilyen ravasz embert nem látott a világ! – mondta a nyúl. De alig mondta ki, a lány felkiáltott.
-    Azt kívánom, hogy legyen palotám, legyenek szolgáim, és hogy a testvéreim hajoljanak meg előttem.
-    Jó, de ne kívánj többet, menj a harmadik fához, s ott vár rád a palota.
El is ment a lány.
Útnak indult Zsuzsa, a legkisebb lány is.
Ő is büszkén ment, de elébe ugrott egy róka.
-    Tisztíts meg! – mondta, és a lány megtisztította.
-    Kívánj egyet! – mondta a róka.
-    Azt kívánom, róka koma, hogy én szeretetben éljek.
A róka átváltozott királyfivá és megkérte a lány kezét. Elmesélte, hogy el volt átkozva mindaddig, míg egy igaz, szerény kívánság nem lesz.
-    A másik két lánnyal is próbálkoztam – mondta –, de nagyravágyók voltak, ezért a többi gonosz mellé küldtem őket. Akarod megnézni?
-    Akarom, mutasd meg.
-    Menjünk, nézzük meg.
Mentek, mentek és egyszer csak odaértek a harmadik fához. Ott egy csomó ember sírt, mert be voltak zárva.
-    Nem azt kívántam, hogy szeretetben éljek? Ez nem szeretet.
-    Légy szíves, engedd ki őket.    
-    Elengedem, de ti ketten itt maradtok.
A két lány bocsánatot kért, és cserébe szobalányok lehettek.
A szegény emberből pedig bíró lett, az ő kezében volt a szegények sorsa.
Ez a mese vége, ha a lányok ki nem békültek volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tavaszi mese: A három pillangó
 
Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.
- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.
- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.
De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.
És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:
- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
 De a tulipán így felelt:
- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.
Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!
A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.
Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.
A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.
- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a szívtelen tulipán így felelt.
- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.
Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.
           Süss fel nap, süss fel nap,
           Szárogasd meg szárnyamat,
           Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.
 
 
Szutyejev: A három kiscica
 
 
Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér
meglátott egy egeret,

és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát,
és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből
előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát,
és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott
három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak:
egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
 
 
 
A gomba alatt
 
A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle,
Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt. és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához
- Hangyácska, Hangyácska engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
- Már hogyan is engedhetnélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen hogy elférek alatta?!
- Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott.
futva jön Egérke.
- Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik  a víz rajtam!
- Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
- Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni.
Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
- Nincs már több hely!
- Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
- Na jól van.
Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a nyúl ugrott ki a tisztásra és meglátta a gombát
- Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
- Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
- Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte
- Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
- Nem itt bújt el?
- Ugyan, hogy bújt volna ide?
Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkodott, és azt mondta:
- Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mind az öten elfértünk!
- Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján a Béka ült, és jóízűen nevetett:
- Ó, ti okosok! Hiszen a gomba....
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

 Ti is kitaláltátok már?

 

 

Bubu a bánatos medvebocs
 
Bubu a kerekfülű, bozontos mackó az erdő közepén éldegélt, egy szép kis házacskában. Ám hiába volt kerek fülű, hiába volt bozontos, csak szomorkodott kedvenc karosszékében.
A madárkák és a mókusok szerették volna kicsalogatni Bubut a házából, hogy felvidítsák.
- Gyere bújócskázni ! gyere fussunk versenyt, Bubu! - mondogatták neki, s bubu szívesen játszott kis barátaival.
Ám este, mikor hazament, újra csak szomorúan sóhajtozott.
- Mindenkinek van társa az erdőben, Mókusok  és madárkák mind párosan élnek. Csak én vagyok egyedül, mert nincs egy hozzám hasonló, kerek fülű, bozontos mackó...
Egyik reggel Bubu hangos csivitelésre ébredt. 
- Gyertek gyorsan Nagy újság van! - hallotta a mókus izgatott hangját. - Új lakó költözött az erdőbe. Kedves és barátságos... Kár, hogy nem mókuslány.
Mikor Bubu kilesett az ablakon, alig akart hinni a szemének. Mert az új lakó nem más, mint egy kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány!
Bubu szívbe nagyot dobban, s máris a mackólány mellett terem.
- Ó, Bobó, te kedves kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány! Nagyszerű, hogy ideköltöztél hozzánk.
A két kerek fülű, bozontos mackó hamar összebarátkozik. Egész nap együtt járják az erdőt. Bubu megmutatja Bobónak, a mackólánynak a legszebb málnabokrokat, Bobó pedig érdekes dolgokat mesél Bubunak.
Délután a mackók és kisbarátaik összegyűlnek a tisztáson. Bobó kerekezik, Bubu pedig dobbal és énekkel kíséri ügyes barátnőjét.
A közönség nagyon boldog. De a legboldogabb mindannyiuk közül Bubu, mert nincs többé egyedül.
 
 
 
A RÓKA MEG A MACSKA
 
 
Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:
- Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?
A róka nagy kevélyen tetőtől-talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:
- Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?
- Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska.
- Ugyan mihez? - kérdezte a róka.
- Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.
- Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.
Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.
- Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának.
Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók.
- Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!
 

 
 
 
 
Zelk Zoltán: három rigó meg egy róka
 


Három rigó elhatározta, hogy vendégségbe megy a szomszéd erdőbe. Már jókora utat repültek a légi országúton, amikor meglátta őket Lomposfarkú János, az erdő legöregebb rókája, és fölkiáltott hozzájuk:

- No de ilyet! A fák repülnek, a rigók meg egy helyben állnak a levegőben!

- Bizony, bizony - mondta nevetve egy arra tévedt sündisznó -, azt hiszik, hogy repülnek, pedig még meg se mozdultak!

Hát ennek a fele se tréfa - gondolták a rigók. - Ha már ketten is mondják, bizonyosan igazuk van. De mi történhetett a fákkal, hogy most repülnek, és mi történhetett velünk, hogy szállni sem tudunk?

Ijedten rászálltak egy fa tetejére. Ez volt a szerencséjük, mert a fa lombjai halkan súgni kezdték:

- Ne higgyetek a rókának, ravasz volt annak minden dédapja is! Becsapott titeket, hogy elhenceghessen újabb ravaszságával az állatok előtt.

Most már nyugodtan folytatták útjukat a rigók, és megérkeztek rokonaikhoz a szomszéd erdőbe. Volt is nagy vendéglátás, vigasság a legmagasabb fa tetején, és három napig egyfolytában énekelt az egész rigórokonság. Három nap múlva aztán sírva-ríva búcsúzkodni kezdtek, és megígérték, hogy jövőre újból eljönnek. A rokonok még az erdő széléig is elkísérték a három rigót, és falevelekkel integettek a távozó után.

Már majdnem hazaért a három szép hangú szárnyas, amikor észrevették, hogy egy fa tövében ott ül Lomposfarkú János. Na most visszaadjuk a kölcsönt - gondolták, és egyszerre mind a hárman rákiáltottak a rókára:

- No, de ilyet! Róka farok nélkül! Hát hova tetted a farkadat?

Nosza, megijedt a róka, és hátravetette a fejét, hogy csakugyan hiányzik-e a farka. Persze hogy nem láthatta, hiszen rajta ült, de erre nem gondolt, csak sírni kezdett nagy keservesen, hogy mi lesz most már vele, minden állat rajta fog nevetni ezután.

Az egyik rigó komolykodva megszólalt:

- Az előbb arra szaladt egy kutya, szájában a farkaddal, szaladj utána, még utoléred!

Szaladt is a róka, mintha puskából lőtték volna ki, a rigók pedig nagy nevetve hazarepültek a fa tetejére.

 
Varga Katalin: Teli lakoma
 


Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.

Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sült tök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.

– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok: a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.

A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.
 
 
afrikai néger mese: a disznó és az elefánt

 
A disznó elment egyszer az elefánthoz, és megkérdezte tőle:

– Mit eszel te, hogy ilyen nagyra nőttél?

Az elefánt éppen jókedvében volt, és így válaszolt neki:

– Ha jól viselkedsz, neked is hozok belőle, hogy nagyra nőj, mint én – azzal eltűnt a bozótban.

Amikor visszatért, egy halom ételt hozott, és letette a disznó elé. De nem árulta el, hogy honnan hozta. Ezentúl minden nap megkapta tőle a disznó a maga porcióját, és rövidesen gyarapodni kezdett.

– Ejha – mondta elégedetten –, nemsokára utolérem az elefántot! Akkor aztán fütyülök mindenkire, aki az erdőn keresztül-kasul futkos.

És attól kezdve szóba sem állt a többi állattal.

Egy este elszaladt az erdőbe, hogy vacsorát keressen magának, s miközben a földet túrta gyökereket keresgélve, azt képzelte magáról, hogy máris nagy és hatalmas állat, fújva, csámcsogva, fogát csattogtatva csörtetett a cserje között, hogy akik hallották, félve elkerülték.

Az elefánt is meghallotta a nagy zenebonát, de nem ijedt meg, hanem hangosan elkiáltotta magát:

– Hahó! Ki jár ott a sűrűségben?

– Röf-röf, aki hatalmasabb az elefántnál! – röfögte a disznó fennhéjázón.

– Ejha – mondta az elefánt –, sohasem láttam még nagyobb állatot az elefántnál. Ezt már igazán meg kell néznem!

Hatalmas lábával begázolt a bozótba, és kit látott ott? A kis, nyeszlett malacot, fülig sárban.

– Úgy? – mondta nevetve. – Hát így áll a bál? Én etetlek téged, hogy kivakarjalak, te meg azzal hencegsz, hogy nagyobb vagy az elefántnál? Tudd meg, hogy vége a barátságnak! Egyél ezután, amit éppen találsz, és maradj csak olyan, mint eddig voltál.

Ezért van az, hogy a disznó orra, füle, szeme, foga olyan, mint az elefánté, de nagyságban soha nem tudja utolérni, akármennyit eszik, és bárhogy is igyekszik utánozni az elefántot.
 
 
A medve, aki könyvet olvas

Élt valaha egy ember, aki szörnyű nagy bűnt követett el a szultán ellen. Amikor az erről tudomást szerzett, nyomban magához hívatta a bűnöst.
- Csupán egy feltétellel bocsátom meg a bűnödet: ha megtanítasz olvasni egy állatot, és idehozod elém. Különben fejedet vétetem!
Amikor az ember végre felfogta a szavak értelmét, magába roskadva azon gondolkodott, mitévő legyen. Aztán fogott egy medvét, és hazavitte. Összeszedett egy csomó körtét, azt betette egy nagy könyv lapjai közé, és a medve elé tette. Persze a medve lapozgatta a könyvet.
A határidő végén a szultán magához kérette a bűnöst.
- Teljesítetted-e a feltételeimet? - kérdezte.
- Elhoztam, efendim - felelte az ember, és bevezetette a medvét, majd eléje tette a könyvet.
A medve hiába kereste a lapok között a körtét, mérgesen dörmögve forgatta a könyvet. A meglepetéstől tátva maradt a padisah szája.
- Mit csinál ez? - kérdezte ámulva. Mire:
- Könyvet olvas a maga módján, uram! - volt a felelet. Így menekült meg a bűnös a fővesztéstől. 
 
 
 
 
0.01 mp