lap tetejére

 

 <><><><><><><><><><><><><>

 

Boldog névnapot! 

 

 

 <><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 Oldalam bannere

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

Barátaim oldalai

 

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 

<><><><><><><><><><><><><>


 

 

 

       

 

 

 

 

  

 

 

  

  

 

 

 

 

 

   

   

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                              

 

   

 

 

 

  

 

    

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 

                                                 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

 

 

  

Kacor király

Kacor király

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

- Én vagyok a Kacor király!

- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.

Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

- Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam."

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

- Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

- Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

- Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.

- Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

- Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmat­lankodik.

- Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

- Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

- Az már más! Várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

- Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

- Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

- Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!

Elröppent ijedtében a varjú is.

Még most is mennek, ha meg nem álltak.

 

 

 

A medve, aki könyvet olvas

Élt valaha egy ember, aki szörnyű nagy bűnt követett el a szultán ellen. Amikor az erről tudomást szerzett, nyomban magához hívatta a bűnöst.
- Csupán egy feltétellel bocsátom meg a bűnödet: ha megtanítasz olvasni egy állatot, és idehozod elém. Különben fejedet vétetem!
Amikor az ember végre felfogta a szavak értelmét, magába roskadva azon gondolkodott, mitévő legyen. Aztán fogott egy medvét, és hazavitte. Összeszedett egy csomó körtét, azt betette egy nagy könyv lapjai közé, és a medve elé tette. Persze a medve lapozgatta a könyvet.
A határidő végén a szultán magához kérette a bűnöst.
- Teljesítetted-e a feltételeimet? - kérdezte.
- Elhoztam, efendim - felelte az ember, és bevezetette a medvét, majd eléje tette a könyvet.
A medve hiába kereste a lapok között a körtét, mérgesen dörmögve forgatta a könyvet. A meglepetéstől tátva maradt a padisah szája.
- Mit csinál ez? - kérdezte ámulva. Mire:
- Könyvet olvas a maga módján, uram! - volt a felelet. Így menekült meg a bűnös a fővesztéstől. 
 
 
 
Az aranytojás - litván mese
 
Élt egyszer egy öregember meg a felesége egy kicsiny, de tiszta és meleg házikóban. Összes vagyonuk egy tyúkocska, meg a Miska kandúr volt. A tyúkocska tojta a tojásokat, a kandúr egerészett, és úgy szerették egymást, hogy tyúkanyó nem egyszer a Miska kandúr hátán szunyókált.
Így éltek, éldegéltek egyetértésben, mind a négyen.
Egy nap a tyúkanyó megtojta a tojását, és olyan nagy hangon kezdett kotkodácsolni, mintha isten tudja milyen csoda történt volna:
Kot-kot-kot-kot-kotkodács,
megtojtam egy nagy tojást!
Belenéz az öregasszony a fészekbe: csakugyan nagy tojás az, aranysárga, csak úgy csillog a napfényben!
Ez igen, gondolta, mindjárt meg is fõzöm az emberemnek.
A tojást az asztalra tette, és indult tüzet rakni.
De ekkor Miska kandúr felugrott az asztalra, mancsocskájával hozzáért a tojáshoz, az gurulni kezdett, legurult az asztalról, és – szétloccsant a földön.
Az öregember meg a felesége jajgatni kezdtek: micsoda balszerencse, hiába raktak tüzet! És mindez a semmirekellõ Miska kandúr miatt. Micsoda kárt okozott nekik!
Fogta az öregember a vesszõt, hogy jól ellátja a kandúr baját, de a tyúkanyó kérlelni kezdi, hogy ne bántsák a barátját:
- Ne haragudjanak, gazduramék, és ne bántsák Miska kandúrt! Csak egy közönséges tojást tört össze. Tojok helyette holnap aranytojást!
Amikor ezt meghallotta az öregember meg a felesége, egész éjjel nem jött a szemükre álom. Alig várták, hogy megvirradjon. Végül aztán hallották ám reggel, hogy kotkodácsol a tyúkanyó. Rohantak is mindjárt a fészekhez. Belenéznek, hát uramfia, csakugyan! A szalmán ott a tojás, tiszta csillogó színaranyból. Az öregember a tenyerében próbálgatta: ejha, de súlyos! Ünneplõbe öltözködött az öregember, fogta a botját, s azt mondta:
- Add ide, asszony a tojást. Megyek, eladom a vásárban!
- De aztán ne adja ám kend az ára alatt! – inti az .
Csak nehezen bírta kivárni, hogy megjöjjön az ura a vásárból. Mikor aztán megérkezett, megmutatta a pénzes bugyrát: teli volt pénzzel.
Másnap reggel még nagyobb öröm érte õket. A tyúkanyó újból aranytojást tojt! Aztán minden reggel újra meg újra!
Az öregember meg a felesége egészen megszokták, hogy minden reggel egy aranytojással gazdagabbak.
Jómódúak lettek. Házikójuk egyszerre szûknek bizonyult számukra. Gyönyörû házat építtettek maguknak, kész kastélyt. Szolgákat fogadtak, drága teleket, finom italokat fogyasztottak, selyembe-bársonyba öltözködtek, puha piheágyban háltak. Minden nap tele volt a házuk vendéggel, nap mint nap nagyszabású dáridót csaptak.
Amelyik házban ennyi gazdagság gyûlik össze, ott szükség van kutyára is, hogy õrizze a házat. Szerzett is az öregember meg a felesége egy egész falka harapós kutyát. Csakhogy ez Miska kandúrnak sehogysem tetszett ám! Félt a kutyáktól, így aztán felköltözködött a padlásra. Ott egerészgetett, s többé nem mutatkozott se az udvaron, se a szobákban.
A tyúkanyónak meg vett az öregember egy ezüstkalitkát, abba zárták, nehogy a héja vagy a gonosz emberek elvigyék.
 
 
 

Devecsery László: Rókáék húsvétja


    Történt egyszer, hogy a legkisebb nyúllány ─ Nyuszi Juci ─ kirándulni ment a testvéreivel. Elhatározták, hogy felmásznak a hegy tetejére. 
    A két nagyobb ─ Anci és Manci ─ fürgén fel is kapaszkodott a tetőre. Lihegve, sietve Julcsi is követte őket.
    Megcsodálták a felhősipkás hegyeket, a délceg fenyőket és a lankás völgyeket. Julcsi, kicsit távolabb, egy hegyi kecskét pillantott meg. Mind közelebb merészkedett a hegytető pereméhez.  A kövek meglazultak a talpa alatta, ő pedig leesett…, zuhant lefelé…, egészen addig, míg egy kiálló ágacskán fent nem akadt. Juci sírva kapaszkodott …  Testvérei nem tudtak neki segíteni, ezért elszaladtak segítségért… Nyuszi Juci panaszos makogása messzire elhallatszott.
    Éppen arra járt a róka, legkisebb fiacskájával. Hamarosan meg is pillantották a szorult helyzetben lévő nyuszit.
    – Segítsünk neki, édesapám! – szólt a kis róka.
    – Nem bánom, segítsünk!
    Az öreg róka addig-addig ügyeskedett, míg Juci közelébe nem ért. Lenyújtotta hosszú farkát, amibe a nyuszilány bátran bele is kapaszkodott. Felhúzta a hegy tetejére.
    – Most meg fogsz enni? – kérdezte riadtan Juci.
    – Dehogy eszlek, dehogy eszlek!
    – Csupán segítettünk neked! – felelte a kis róka.
*
    A rókacsalád apraja és nagyja boldogan csodálta az ünnepet köszöntő hímes tojásokat.
 
 
 
 
 

Burmai mese: A kiscsibe meg az öreg macska




 
Azt mondta a kiscsibe az édesanyjának:

- Anyám, süss nekem egy kalácsot!

Beleegyezett tyúkanyó, csak arra kérte a lányát, hozna neki tűzre való forgácsot, amit az emberek eldobnak.

Elment a hát a kiscsibe a szomszéd konyhájába, de alig kezdte fölcsipegetni a forgácsot, meglepte egy öreg macska, s ráförmedt, hogy megeszi:

- Szépen kérlek, engedj utamra - könyörgött a kiscsibe. - Neked adom a fele kalácsomat.

- Jól van - szólt az öreg macska. - Eredj, hozd a kalácsot!

Hazavitte a kiscsibe a forgácsot, és elmesélte az anyjának, hogy mi történt vele.

- Sose búsulj, kislányom - vigasztalta tyúkanyó. - Akkora nagy kalácsot sütök neked, hogy jóllaksz vele te is meg az öreg macska is.

Megsütötte a tyúkanyó a nagy-nagy kalácsot, odaadta a kiscsibének, s figyelmeztette: ne felejtse el, hogy a fele az öreg macskáé! Hanem a kalács olyan nagyon ízlett a kiscsibének, hogy bizony nagy mohón az egészet felfalta. Akkor aztán szaladt az anyjához:

- Mit tegyek, most, jó anyám? Mind megettem a kalácsot!

- Ej, te falánk jószág! - pirongatta meg tyúkanyó.

- Talán el is feledkezett a macska a kalácsomról - reménykedett a kiscsibe. - Talán el se jön érte, talán nem is tudja, hol lakunk.

Hanem alighogy ezt kimondta, már ott is termett a macska.

- Jaj nekem, szegény fejemnek...Most mi lesz? - sírt-rítt félelmében a kiscsibe.

- Gyere csak utánam - mondta neki tyúkanyó, s beszaladt a szomszéd konyhájába.

A kiscsibe meg utána. A konyhában körülnéztek alkalmas búvóhely után, megláttak egy jókora agyagköcsögöt, s hamar belebújtak.

Látta az öreg macska, amint tyúkanyó és a kiscsibe elszaladt, s ugyancsak megmérgesedett.

- Hol van a fele kalácsom? - kiáltotta. - Nyomban megeszlek, adta falánk csibéje, de még az anyádat is!

Azzal beszaladt a konyhába a szökevények után. De akármerre nézett, nyomukat se látta.

"Pedig itt kell lenniük - gondolta magában. - Hiszen láttam, amikor beszaladtak. Márpedig itt nincs más ajtó, csak egy az egy. Előbb-utóbb majd csak előbújnak rejtekhelyükről."

Így aztán leült a küszöbre, és várt-várt türelmesen.

A köcsög belsejében csak úgy reszketett a kiscsibe meg a tyúk, olyan nagyon féltek.

Hanem ahogy teltek-múltak a percek, a kiscsibe lassan visszanyerte a bátorságát, s nyugtalanul izegni-mozogni kezdett. Suttogva odaszólt az anyjának:

- Tüsszentenék, édesanyám!

- De bizony nem tüsszentesz! - válaszolta mérgesen tyúkanyó. - Meghallja az öreg macska, és belenéz a köcsögbe.

Eltelt egy perc, kettő - hát a kiscsibe megint megszólalt suttogva:

- Igencsak tüsszentenék, édesanyám!

- Azt a mindenségét! Mondom, hogy nem tüsszentesz! - mordult rá az anyja.

Eltelt négy perc, eltelt öt perc - de a kiscsibe egyre keservesebben sóhajtozott:

- Édesanyám, most már nagyon-nagyon tüsszentenék!

Erre az édesanyja is elveszítette türelmét. És így szólt:

- Tüsszents hát, de halkan!

A kiscsibe azonban akkorát tüsszentett, hogy a köcsög egyszeriben szétrepedt, s tyúkanyó meg a kiscsibe ott kuksoltak a sok cserép között.

Szerencséjükre az öreg macska azt hitte, hogy az ég dörög, és ijedtében elszaladt.

Így aztán a tyúkanyó épségben-egészségben kitotyogott a konyhából, a kiscsibe meg nagy peckesen ott billegett a nyomában.

/Átdolgozta: Borbás Mária/
 
 

 A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA

- Andersen mese

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallot­ták az első szót ebből a világból: „Ólomkatonák!” Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
„Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!” Azzal lefeküdt, egész hosszá­ban, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről.
De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördög­fiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: „itt vagyok!” - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
„Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!”
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül mar­kolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndese­dett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyan­ab­ban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen mar­kolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

 

 

Zelk Zoltán:Mese az éhes kisegérről
Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán vagy tavaly előtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld fűszálak nőnek, élt egy kis mezeiegér. Az is csak egy akármilyen kis egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér. Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem csoda hát, ha sírva járta a rétet.
 
 
Most már tudjátok, milyen volt az egérke, nézzük meg a cicát is, amelyik éppen most indult el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egérfüle sem akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre bekapja az első egeret.
 
Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakondtúrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy rögtön megkérdezte tőle:
 
- Bántott talán valaki?
 
- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem. Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam....
 
- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló, megosztom veled.
 
Most már ismeritek a kisegeret, meg a tarka szőrű macskát is, nézzük meg hát a kutyát, amelyik most bújik ki a kerítés alól, s elindul a mező felé. Ez is csak akármilyen kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre, nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.
 
Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:
 
 
- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?
 
- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert nagyon-nagyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...
 
Ó, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya -, hiszen ti akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem, hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.
 
Így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel, mentek, csak mentek, elől a kutya, mögötte a macska, a macska mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy egy lábasból ebédel a kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget. Így aztán olyan jó dolguk van, mint soha azelőtt kutyának, macskának, egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de még a szomszéd utcába sem tudnak elmenni.
 

 

Az életre kelt játékmackó

Élt egyszer egy kisfiú, akit Marcinak hívtak. Szüleivel egy nagyvárosban lakott. Anyja és apja rengeteget dolgozott. Kevés idejük jutott arra, hogy fiukkal foglalkozzanak. Testvére nem volt, ezért Marci gyakran unatkozott. Szörnyen egyedül érezte magát. Arról ábrándozott, milyen jó lenne, ha a nagy macija, akit Bruminak hívott, életre kelne egyszer. Lenne egy barátja és játszótársa.

Hosszú–hosszú várakozás után egy éjszakán arra ébredt fel, hogy valaki sóhajtozott a szobájában. – Ó, ó, de furcsán érzem magam! Jé, mozog kezem, lábam, és tudok beszélni – dörmögte meglepetten valaki.A hold ezüst fénye megvilágította a szobát. Marci kinyitotta a szemét, és mit látott? A szemben lévő széken Brumi ült. Vágya valóra vált! Kipattant az ágyból és odaszaladt kedvencéhez. – Kedves maci, annyira örülök, hogy élő medve lett belőled! Bundád meleg, szíved dobog, és ugyanúgy lélegzel, mint én!Átölelte, s magához szorította. – Ne szoríts annyira, mert alig kapok levegőt! – nyöszörgött Brumi – Különben szeretnélek én is megsimogatni egy kicsit.A kisfiú karjai engedtek a szorításból, s rövid csend után megszólalt: – Brumikám, olyan jó, hogy élsz! El sem tudom mondani, mennyire örülök!

KICSI JÓSKA

Folyón innen, patakon túl, a nagy erdő közepében volt a csodaforrás. Azért volt csodaforrás, mert aki belőle csak egy cseppet is ivott, azzá változott, amivé akart. Ha madárka akart lenni, hát madárka lett; ha nyulacska akart lenni, hát nyulacska lett. Sőt egyszer egy szegény pásztorfiú ivott a csodaforrásból s király akart lenni, hát király lett.
Hiszitek, nem hiszitek, de ez igaz mese, mert éppen így mondotta el Sári néni egy téli estén, mikor a kemence körül ültünk. Sári néni pedig már nagyon, de nagyon öreg, ő már sokat látott, hallott az életben.
Lám, a kicsi Jóska első hallásra hitte s borzas fejecskéjét édesanyja ölébe hajtva, gondolta magában, hogy ő is szeretne inni abból a csodaforrásból. Mi minden lenne! Lenne kis madárka, nyulacska, erdei virág... hogy lássa, hogyan élnek az állatok, virágok. Szép is lehet az, mindig kinn lenni a szabadban, erdőben, mezőben. Addig-addig gondolkozott, míg egyszer csak elindult kicsi Jóska a nagy erdőbe, a csodaforrás felé.
Senki sem vette észre, mikor kora reggel óvatosan kiment a szobából, sem azt nem hallották, mikor az utcaajtó becsapódott, pedig az mindig nagy zajt csinál. A házak, a fák olyan különösek, de ő nem félt, mert kezében tartotta felhúzva nyílpuskáját s bizonyára ettől tartott a jegyzőék kutyája, hogy még az sem ugatta meg, pedig az a leggonoszabb kutya.
Ment, mendegélt kicsi Jóska a csodaforrás felé. Sietve sietett túl a patakon, a nagy erdő közepébe. Hát egyszer csak megérkezett a csodaforráshoz.
Megállott s gyönyörködött a gyöngyöző csodaforrás friss vizében, de most egy kicsit elkezdett félni. Nem csoda, hiszen egyedül volt a nagy erdő kellős közepében, ahol a medvék és farkasok laknak. Bár nem mondta, hogy fél, azért mégis remegve vett a forrásból néhány csepp vizet s amikor itta, ezt gondolta magában:
Édes csodaforrás gyöngyöző friss vize,
Engemet bátorrá változtass izibe,
Bátorrá változtass izibe, izibe.
S hiszitek, nem hiszitek, legott azzá változott, ami a legbátrabb a világon: gyönyörű oroszlán lett belőle. Olyan szép, nagy sörényű oroszlán, mint amilyen a képeskönyvekben van lerajzolva.
Kicsi Jóska most már igazán nem félt semmitől. Mint hős oroszlán járt, kelt a rengetegben. Amerre ment, futottak bezzeg a vadállatok, mert ő volt a legbátrabb...
De meghallották a vadászok, hogy ritka szép oroszlán van az erdőben, elmentek nagy golyós puskákkal, kutyákkal, űzőbe vették, itt is, ott is elállták az utat s ő így sóhajtott:
Édes csodaforrás gyöngyöző friss vize,
Engem kis virággá változtass izibe,
Virággá változtass, izibe, izibe,
S hiszitek, nem hiszitek, legott azzá változott. Gyönyörű szép illatos kis virág lett belőle. Ott ült a patak partján, méhek döngicséltek, tarka lepkék játszadoztak körülötte s olyan víg volt a kis virág...
De hirtelen beborult az ég, hullott a zápor s megnőtt az áradat, mely zúgva rohant alá a kis patak medrében, eltiporva, elmosva mindent, mi útjában áll. A szegény kis virág félelemmel eltelve látta a felé rohanó árt, mely halála lesz neki s ijedtében így sóhajtott:
Édes csodaforrás gyöngyöző friss vize,
Engemet nagy fává változtass izibe,
Nagy fává változtass, izibe, izibe.
S hiszitek, nem hiszitek, legott azzá változott. Nagy hatalmas koronájú fa lett belőle. Ott fenn állt a hegytetőn s büszkén tekingetett, mert ő volt a legszebb, a legnagyobb fa az egész erdőben. Úgy örült annak, hogy ő most a fák királya, de midőn javában örvendezett, jöttek a favágók éles fejszéikkel. S már felemelték nagy fejszéiket, hogy levágják, feldarabolják, midőn ijedtében így sóhajtott:
Édes csodaforrás gyöngyöző friss vize,
Engem kis madárrá változtass izibe,
Madárrá változtass izibe, izibe.
S hiszitek, nem hiszitek, legott azzá változott. Szép kis aranytollú, ezüsthangú madár lett belőle. Sűrű bokrok országában szálldogált ágról ágra s olyan szépen dalolgatott, hogy mindenki gyönyörködve hallgatta...
De egyszer csak hirtelen lecsapott a héja s üldözőbe vette, hogy zsákmányul ejtse. Repült, repült olyan gyorsan, amint csak tudott, de üldözője mindig nyomában volt s egyre közeledett feléje.
Mit tegyen most, mi legyen már? Sírt az üldözött kicsi madár, Jóska. Hiszen akármi lett, mindenütt csak szenvednie kellett. Minden állat, fa és virág többet szenved, mint az ember. Ó, ha még egyszer ember tudna lenni!
S az a gonosz ragadozó madár utolérte, már tátogatta száját, midőn ijedtében így sóhajtott:
Édes csodaforrás gyöngyöző friss vize,
Engem kis Jóskává változtass izibe,
Jóskává változtass izibe, izibe.
S hiszitek, nem hiszitek, legott azzá változott. Olyan ügyes kis Jóska lett belőle, éppen mint azelőtt. Ott feküdt kis fehér ágyában, a puska is ott volt mellette s mindketten jóízűen aludtak. Mikor reggel felébredt, azt mondta kicsi Jóska az édesanyjának: mégis csak legjobb kicsi Jóskának lenni!

Mese a kisvakondról

 

Furcsa álomból ébredt a kis vakond. A napocska bekukucskált a parányi ablakon és látta, hogy erősen dörzsöli szemeit a vakond.

 

 

-

-- Jó reggelt napsugár. -- köszönt vissza a kis vakond. -- Nem te keltettél fel, dehogyis te -- dörzsölte még mindig a szemeit --, az álmom riasztott fel.

-- Mit álmodtál? -- érdeklődött a nap.

-- Csodálatos virágot láttam álmomban. -- felelte a vakond. Gyönyörű csillag alakú virágot, amely változtatta színét, hol fehér volt, hol piros, hol meg kék.

-- Nagyon érdekes álom. -- csodálkozott a nap, de elköszönt és folytatta útját az égen.

A kis vakond hozzálátott napi munkájához, de takarítás közben, ásás közben is makacsul kísértette a furcsa álom. Állandóan az csengett a fülében, hogy a virág tündére azt mondta neki: -- Ez a virág a tiéd lehet, ha akarod.

S eltelt a nap, eljött az este. A kis vakond lefeküdt és álmában újra látta a szép virágot, és a tündér most is azt mondta neki: -- Ez a tiéd lehet, ha akarod.

Eltelt két nap, eltelt három nap, s az éjszakák követték őket, és a kis vakond álma ismétlődött. S amikor a negyedik nap reggelén felébredt, elhatározta, utána jár, milyen virág ez, amelyikről ennyit álmodik.

Reggeli után első útja a könyvtárba vezetett.

-- Virágokról szóló könyvet kérek. -- mondta a könyvtárosnak.

A könyvtáros megcsóválta a fejét, elmosolyodott és a kis vakond elé rakott egy halom könyvet: -- Tessék, ezek a könyvek a virágokról szólnak.

A kis vakond majd kétrét görnyedt a könyvek súlya alatt. Alig tudta egyensúlyozni az egymásra helyezett olvasnivalókat, el sem látott felettük, csak sejtette, hol az út.

Egyszer előrebillent a rakománya, ilyenkor futott pár lépést, és amikor hátra billent a sok könyv, akkor hátra lépett.

Így ért haza, ilyen tánclépésekben. Otthon ezután belebújt a lapok közé és olvasott. Pápaszemes orra majdnem súrolta a betűket. Szívta, szívta magába a virágokról szóló tudományt.

Úgy belemélyedt az olvasásba, hogy nem hallotta barátja kopogását, csak akkor vette észre, mikor az megállt mellette.

-- Gyere kirándulni -- hívta Fürge Ürge --, gyönyörű idő van.

-- Nem, most nem érek rá. -- mondta a kis vakond és már bele is feledkezett ismét az olvasásba.

Fürge Ürge bosszúsan ballagott el.

-- Ha nem, hát nem. -- mormogta a bajusza alól és nem tudta elképzelni, mi üthetett a barátjába.

Késő délután, amikor hazafelé bandukolt a kirándulásból, ami nagyon unalmas volt egyedül, belesett a kis vakondhoz és csodálkozott.

-- No, mi fene, ez még mindi g olvas?! Csak tudnám, mivel tömi tele a fejét!

Így ment ez napokig. A kis vakond csak olvasott és olvasott. Hiába hívták a pajtásai, ki sem tette a lábát a házából. Amikor az utolsó könyvnek is az utolsó betűjéhez ért, becsukta a könyvet, levette szeméről a szemüveget és így szólt magához: -- Azt hiszem mindent tudok, amit a virágokról tudni lehet. Tudom mikor, milyen talajba kell elvetni a magokat. Tudom, hogyan kell keresztezni az egyes fajokat, hogy szebb, nemesebb virágot termesszek ki. Ismerem a sok-sok virág neveit, de olyan virágról, amiről álmodtam, nem olvastam. Hogy lehetne az enyém az a virág, ami nincs is?

Szomorúan ült és nézett maga elé, de egyszer eszébe jutott valami, s mint a rugó felpattant és nagy munkához látott.

Ide-oda tologatta a bútorokat a konyhában mind addig, míg az egyik sarok üres nem lett. Itt berendezett magának egy kis laboratóriumot. Dolgozott napestig. Kevergette, rázogatta a különböző talajmintákat. Kémcsövekbe melegítette, forralta a tápsókat. Hol a könyv fölé hajolt, hol a kémcsőben nézegette a fortyogó oldatot figyelmesen.

Fürge Ürge bekukucskált az ablakon és nem akart hinni a szemének.

-- Mit csinál ez? -- azzal elfutott az arany hörcsöghöz. -- Gyere már, nézd meg te is, mit művel a barátunk. Attól tartok valami baja van.

Az arany hörcsög is úgy vélekedett, hogy a vakondnak az agyára ment valami.

-- Durrr ... -- nagy csattanás hallatszott bentről, s látták, hogy egy barna folyadékkal teli kémcső felrobbant. Az egész arcát beterítette a megszeppent kis vakondnak. De ez a kis baleset nem szegte a kedvét, folytatta a kísérletezést tovább, míg nem egyszer a cserepekbe ültetett magok kidugták fejüket a földből.

A kis vakond el nem mozdult mellőlük, öntözgette a tápoldattal, és egy reggel, amikor felébredt, tekintete a virágokra esett. Abban a pillanatban bontották ki szirmaikat a bimbók.

A kis vakondnak még a lélegzete is elállt örömében. Fehér, csillag alakú virág pompázott előtte, mely már nem is fehér, hanem piros, de ... jé, most meg már kék!

-- Itt a virágom! -- kiáltott fel a vakond. -- Az álom virágom! Sikerült! Mi legyen a neved, kicsi virágom, mi legyen a neved?

Ráncolta a homlokát, törte a fejét.

-- Szivárványvirág. -- mondta hirtelen. -- Szivárványvirág. -- ízlelgette a szót. -- Igen, ezennel elkeresztellek szivárványvirágnak.

Elfutott Fürge Ürgéhez, majd az arany hörcsöghöz.

-- Gyertek, nézzétek meg, milyen gyönyörű virágot kereszteztem ki. -- szólt hozzájuk lelkendezve.

-- Gyönyörű!

-- Érdekes! -- csodálták a barátai és most értették meg, miért olvasott és dolgozott olyan sokat a kis vakond.

Beültették a kertet a csodálatos virággal. Harmatcseppekkel öntözték reggel. A napsugár simogatta bársonyos szirmait. A madarak dalaikkal ringatták álomba a kis virágot.

A kis vakond boldog volt, de büszke is a szépséges virágra.

 

A MACSKAKÖLYÖK

 

 

 

 


Vaszja és Kátya testvérek voltak. Volt egy macskájuk. Jött a tavasz, és a macska eltűnt. A gyermekek mindenütt keresték, de nem tudták megtalálni. Egyszer a csűr mellett játszottak, hát a fejük felett vékony hangú nyávogást hallanak. Vaszja felmászott a létrán a csűr fedele alá. Kátya lent állt s folyton kérdezgette: - Megtaláltad? Megtaláltad? - De Vaszja nem felelt neki. Végre lekiáltott: - Megtaláltam. A mi macskánk... kölykei is vannak. Milyen csodaszépek, gyere ide hamar.

 

Kátya hazaszaladt, tejet szerzett és elhozta a macskának.

Öt kölyke volt a macskának. Mikor egy kicsit megnőttek, s kezdtek előbújni a sarokból, ahol a világra jöttek, a gyermekek kiválasztottak maguknak egy kicsi macskát - szürke volt a szőre, fehér a lábacskája - és hazavitték. A többit az édesanyjuk elajándékozta, de ez az egy megmaradt nekik. A gyermekek etették, játszogattak vele, s lefektették maguk mellé az ágyba.

 

Egyszer a gyermekek elmentek játszani az útra s magukkal vitték a kismacskát is.

A szél szalmát mozgatott az úton, s a kismacska a szalmával játszadozott, és a gyermekek örültek neki. Aztán sóskát találtak az út mentén, elmentek sóskát szedegetni s elfelejtkeztek a kismacskáról.

 

Hirtelen meghallották, hogy valaki ezt kiáltja: - Vissza! Visz-sza! - s látták, hogy egy vadász vágtat arra lovon, előtte két kutya - már meg is látták a kismacskát s el akarták kapni. A macskakölyök pedig, a kis buta, ahelyett, hogy elszaladt volna, a földhöz lapult, felpúposította hátát s nézte a kutyákat. Kátya megijedt a kutyáktól, kiabálni kezdett s elfutott előlük. De Vaszja lélekszakadva rohanni kezdett a kismacska felé s a kutyákkal egyszerre érkezett hozzá. A kutyák meg akarták fogni a macskát, de Vaszja hassal rávetette magát és eltakarta a kutyák elől.

A vadász odaugrott és elzavarta a kutyákat, Vaszja pedig hazavitte a kismacskát, s többé nem vitte ki magával a mezőre.

A katica farsangja


Ez a mese olyan régen történt, hogy még nem voltak pöttyei a katicabogárnak.
Elmesélem jól figyelj!
Történt egyszer, hogy a kerek erdő szélén farsangot rendeztek az állatok. Bölcs bagolynak öltözött a szamár, báránynak a farkas, tündérnek a boszorkány. A Katicabogárka is hírét vette a bálnak, de nem volt semmi ötlete, minek is öltözhetne ő, hiszen nem volt semmi csak őrá jellemző tulajdonsága. Elhatározta hát, hogy egyszerűen csak ő lesz a legszebb a bálban.
De mit is vehetne fel?
Türkizkék, selyem estélyi ruhát álmodott magának, szivárványos tündérszárnyakkal, akár a szitakötőé. Képzeletében lélegzetelállítóan pompázott benne a bálon, minden szempár reá szegeződött, csodálva szépségét. El is viharzott Rák apóhoz, aki híres szabó volt a kerek erdőben. Rák apó szívélyesen fogadta a Katicát, de türkizkék selyem, és a szárnyakhoz csillámló zöld szín sajnos nem volt a raktárában. Sajnálkozva tárta szét nagy rákollóit. A Katicabogárnak szertefoszlottak csodás álmai.
-Micsoda bosszúság!-sóhajtott.
-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó és piros selymet terített a Katica elé. Szép volt a piros selyem is. Katicánk megrendelte hát a piros estélyi ruhát. Napról-napra jobban megbarátkozott a gondolattal, hiszen piros ruhában majdnem annyira szép lesz, mint az elképzelt türkizkékben. Eljött a ruhapróba napja. Izgatottan várta a percet, amikor majd a tükör elé fordul, a habos-selyem báli ruhában, és elsőként megláthatja szépségét. Rák apó mosolyogva terítette elé művét. A ruha valóban mesés volt. Katicánk a boldogságtól nevetve próbálta magára. De jaj!
A ruha nem állt neki jól. Olyan volt benne, mint egy piros, gömbölyű ribizli. -Micsoda bosszúság!-sóhajtott.
-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó.
Közeledett a farsangi bál napja, nem volt mit tenni, felhúzta hát Katicánk a piros, selyem ruhát, még ha úgy is festett benne, mint egy pirosan mosolygó ribizliszem. Elindult benne a bálba.
A kerek erdőben elviharzott mellette egy tündérjelmezbe bújt boszorkány, egy báránynak öltözött farkas, aztán legutoljára a bölcs bagolynak öltözött szamár. De jaj!
A szamár, csak szamár maradt,még ha bölcsek jelmezét is hordta, és ahogyan mellette eliszkolt, egy sáros pocsolyába csapta patáit, és beborította a Katica gyönyörű, piros selyem ruháját fekete sárpöttyökkel. -Micsoda bosszúság!-sóhajtott a Katica.
Rák apóra gondolt, ő mit is mondana erre?
-Ki tudja ezt még!
Piros is volt, gömbölyű is, most már fekete pöttyös is.
De mégis ő lett a bálban a legszebb.
-Nézzétek, milyen szép a Katicabogárka!-kiáltott a tündérnek öltözött boszorkány, a báránynak öltözött farkas, és a többi maskarába öltözött erdei állat. Felálltak, és megtapsolták. Katicánk boldog volt, és Rák apóra gondolt. Valóban nem lehet tudni, mikor fordulnak bosszúságból, jóra a dolgok. Annyira megszerette új ruháját, a fekete pöttyökkel, hogy még ma is azt viseli. Azóta piros, dundi, és pöttyös a katicabogár.

Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak a királynak volt három igen szép leánya. Elindult egyszer országot járni, tudni akarta, elégedettek-e a népek. Álruhát öltött magára, de mielőtt elindult volna, azt mondja a lányainak:
- Na, lányaim, mit hozzak nektek ilyen hosszú útról?
Szép öltözéket kért a legidősebb. Gyöngyöt, fülbevalót, nyakláncot, karperecet, mindenféle ékszert kívánt a középső.
- Hát neked mit hozzak, legkisebb leányom?
- Hozza el nekem, édesapám, a megszólaló szőlőt, a mosolygó almát meg a csengő barackot!
Elindult a király, bejárt országot-világot. Összevásárolt a legidősebb lányának különbnél különb öltözéket, selymet, bíbort, bársonyt.
A középsőnek csillogó drágaköveket, ékszereket vásárolt.
De a legkisebbiknek nem talált se megszólaló szőlőt, se mosolygó almát, se csengő barackot.
Hát, ahogy jött hazafelé, úgy belerekedt a hintója a sárba, hogy meg sem lehetett mozdítani. Mérgelődött a király a kocsisával, ám miközben mérgelődnek, egy hatalmas fehér disznó ugrik ki az erdőségből, s azt mondja a királynak:
- Mit adsz nekem, felséges királyom, ha kihúzom a hintódat a sárból?
- Mit adjak én neked, te disznó?
- A legkisebb lányodat!
Úgysem mondja komolyan, gondolta a király.
- Isten neki! Itt a kezem, nem disznóláb!
Erre a disznó odament a hintóhoz, és az orrával kiemelte a sárból.  Hazaért a király, odaadta az ajándékot a nagyobbik meg a középső lánynak, s azt mondja a legkisebbnek:
- Látod, édes szép leányom, miért kívántál olyat, amit nem tudtam teljesíteni!
De ahogy ezt mondja, egyszer csak röf-röf-röf, jön a disznó. És még egy taligát is hozott magával. Kinéz a király, s elszörnyülködik.
- Mi baja van, édesapám? Miért borult úgy el az arca? - kérdezi a legkisebbik királykisasszony.
- Jaj, édes-kedves leányom, nézd, hogy jártam! Jön érted a disznó, de nem engedem, hogy elvigyen feleségül.
Hamar felöltöztettek egy szolgálót, s odavitték a disznónak. De az kiborította a talicskából, s tovább röfögött az ajtónál.
Sírt a királykisasszony, még földhöz is verte magát bánatában.
- Öltözz szegényes gúnyába, akkor biztos, nem tetszel neki - mondta a király.
Feladtak rá mindenféle rongyot, s leküldték az udvarra, erre megörvendett a disznó, röfögött örömében, hamar felültette a taligára, gyorsan tolta, vitte az erdőbe.
Nemsokára egy fából épült disznóólhoz értek.Letette a lányt a piszkos szalmára, szénára. Sírt a királykisasszony. Addig sírt, amíg el nem aludt.
Mikor felébredt, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű szép palotában találta magát, hogy azt elmondani nem lehet. Gyémánt volt annak minden szeglete, még a lépcsője is drágakövekkel volt kirakva. A disznó meg eltűnt. Hanem helyette egy szépséges királyfi sétált föl s le. Odament a királykisasszonyhoz, megfogta a kezét, s azt mondza:
- Tudd meg, engem egy tündér elvarázsolt, hogy addig disznó képében legyek, míg egy királylány nem lesz a feleségem.
Karon fogta, elvezette a palota kertjébe, tele volt az mindenféle gyümölccsel.
Odamentek a szőlőhöz, amelyik megszólalt, mentek tovább, ahol mosolygott az alma, csengett a barack.
- Erre vágytál - mondta a királyfi. - És azt is mondta a tündér, hogy addig legyek disznó képében, amíg egy királylány ezekre nem vágyik. Te vágytál rá, s most mondd meg tiszta szívedből, akarsz-e a feleségem lenni?
Nyakába ugrott a királykisasszony, összecsókolta.
Aztán hintóba ültek, elmentek a királyhoz, nagy lakodalmat csaptak.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Az már nem igaz! (népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember; volt annak három fia.
Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legidősebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz; megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal.
A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagyúr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, s mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, de egy se tudott olyant mondani, amit a király el ne hitt volna.
Bemegy hát Péter a királyhoz, s köszön neki:
- Jó napot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Hát mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszony?
- Tudja az isten! Majdcsak eltartanám valahogy... Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkban, hogy már nem is fértünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim! Hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."
- Elhiszem.
- Mi aztán kihordtuk a trágyát három hét alatt két kocsin.
- Elhiszem.
- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
- Elhiszem.
- Mikor már ez is megvolt, hazamentem, és megmondtam az apámnak.
- Elhiszem.
- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
- Elhiszem.
- Aztuán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük, mint az abroszt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
- Elhiszem.
- Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- A fűmagból olyan sűrű erdő nőtt, hogy ki látott olyant, ki nem!
- Elhiszem.
- Az apám sajnálta kivágatni azokat a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Azután a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!...
- Hazudsz! Gazem... - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása, rögtön papot hívatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkor lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom! Volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé! Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt kinek!

A repülő teknőc
(A Pancsatantra egy meséjének népmesei változata)

 
Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.
Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.
A teknőc nagyon elgondolkozott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:
- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.
Erre a két hattyú azt válaszolta:
- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!
E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól.
Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé.
Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkoztak, és kisütötték a megoldást.
Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:
- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.
- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.
- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szádat, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.
Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:
- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?
Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk. Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.
Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:
- Látjátok, barátaim, mindenki engem néz!
De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.
A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségén.
Nagyon megörültek egymásnak a teknőc és a két hattyú. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Az okos leány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos lánya, aki olyan okos volt, hogy hetedhét országra elment a híre. Meghallja ezt a király. Odaizent, hogy van neki a padlásán százesztendős kendere, fonja meg azt selyemcérnának.

A leány erre visszaizen, hogy van nekik egy százesztendős sövénykerítésük, csináltasson a király abból aranyorsót, akkor szívesen megfonja az aranyfonalat, mert azt csak nem kívánhatja a király, hogy a drága aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.

Tetszett a királynak a felelet. Megint izen a leánynak, hogy van neki a padláson egy lyukas korsója, foldozza meg, ha tudja.

Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki a király a korsót, mert az öregapja se hallott olyat, hogy a színéről foldoztak volna meg valamit. Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg már azt izente, hogy menjen el a leány őhozzá, de menjen is meg ne is; köszönjön is meg ne is, s vigyen is ajándékot meg ne is.

Erre a leány elkérte az apjától a szamarát, felült a hátára, s úgy ment a király elébe. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával.

Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.

A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt elvette feleségül.

 

A FURULYAVEVÉS

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy gazdag, büszke, ágáló ember. Egyszer elküldte a két kisfiát a szomszéd faluba a vásárba, hogy vásároljanak maguknak egy-egy furulyát. Az ember tudta, hogy egy-egy furulyának az ára négy-öt forint, de a gyerekeknek adott nyolc-nyolc forintot, hogy vegyenek maguknak valami nyalánkságot is.

Ment a két fiú nagy büszkén, hogy nekik milyen sok pénzük van, s találkoztak másokkal, szegényebbekkel, akiknek csak egy vagy két forintjuk volt, vagy éppenséggel egy sem, csak mentek a vásárba nézelődni. Nagyon nagyra volt vele a két fiú, hogy őnekik milyen sok pénzük van.

Mikor odaértek a vásárba, megtalálták a furulyaáruló embert. Azt kérdi a nagyobbik fiú:

- Mit kér egy ilyen furulyáért?

Hát az ember adta volna négyért is, de gondolta, hogy ötöt kér, s aztán egyet elenged. Öt forintot kért.

A fiú nézegette egy kicsit a furulyát, s azt kérdezte az embertől:

- Ideadja nyolcért?

Az ember nagyot nézett, de gyorsan rámondta:

- Add ide a pénzt!

- Az öcsémnek is ad egyet nyolc forintért?

- Add ide a pénzt!

Odaadták, megkapták érte a furulyákat, s elkezdték fújni. Odamentek a többi gyerekhez, s dicsekedve mondták:

- Lám, hogy becsaptam az embert - azt mondja -, öt forintot kért, s én elcsaltam nyolcért!

Így aztán a hír eljutott haza az apjukhoz is. Az lesütötte a fejét, s szégyellte magát, hogy neki milyen buta fiai vannak. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

Márkus Katalin: A hiszékeny szamár

Egy udvarban élt a szamár és a ló. 
A szamár irigyelte a lovat, amiért magasabb volt, mint ő.
- Nincs igazság a földön - panaszkodott a lónak.
- Miért? - kérdezte a ló.
- Azért, mert te magasabbra nőttél, mint én - felelte a szamár.
- Ó, hát ezen könnyen lehet segíteni - nevetett a ló.
Legközelebb, ha esik az eső, álljál ki az udvar közepére. 
Az esőtől majd te is nagyra fogsz nőni, mint én.
- Te is így nőttél meg? - kérdezte a szamár.
- Így bizony, mondta a ló és gyorsan odébb állt.
Ezek után a szamár nagyon várta már az esőt.
Amikor aztán végre esni kezdett, kiállt az udvar közepére.
A zuhogó esőtől teljesen átázott a szőre, de nem bánta.
Fázott, vacogott és közben arra gondolt: most én is magas leszek, mint a ló.
Amikor elállt az eső és kisütött a nap, alig várta, hogy találkozzon a lóval. 
De a találkozás, csalódást okozott neki. 
Hiába nyújtogatta a nyakát, nem nőtt még egy fél centit sem az esőtől.
Ráadásul a ló kicsúfolta: buta vagy szamár, nagyon buta.
- Tudhattad volna, hogy az esőtől csak a fű nő meg nagyra.
Mert amióta a világ a világ, a szamár mindig kisebb volt a lónál, és az is marad!
Majd sarkon fordult, és vidáman elvágtatott.
A szamár meg búsan lógatta fejét, és szemeiből hatalmas könnycseppek potyogtak.

Kutya-macska barátság

Egyszer a kutyák lakodalmat csaptak. Bodri feltette a sok csontot, sütötte-főzte, aztán odahítta a Sajót kóstolni. Sajó megkóstolta a galuskát, de nem volt se íze, se bűze, mert nem volt rajta tejföl. Keresi a kutya a tejfölt, de nem volt a háznál. Hamar menjen valaki a boltba!

 

De ki menjen? A kutya nem hagyhatta ott a főzést. Meglátja a macskát, küldi a tejfölért. Szalad a macska a boltba tejfölért. Mikor kimérték neki, vitte hazafelé. Éhes volt, hát nyalogatott belőle. Gondolta; úgyse tudják meg. Aztán ment tovább. Megint gondolt egyet; megint nyalogatott. Alig maradt az edényben. Már közel volt a kutyákhoz, szégyellte magát, hogy ilyen kevés tejfölt visz, hát a megmaradt tejfölt is megette.
A kutyák futottak eléje, már nagyon várták.

 

- Hozza a macska a tejfölt!
A macska azt hazudta, hogy nem adott a boltos tejfölt. De az agár meglátta a macska tejfölös bajuszát.

 

- Hazudik a macska, megette a tejfölünket!
Nekimentek a macskának, a macska meg felszaladt a fára, onnan dörmicélt a kutyákra. Mikor látták, hogy a macska bizony nem nagyon kívánkozik le a fáról, bementek a házba, és tejfel nélkül ették meg a galuskát.

 

Azóta nem nézhet a kutya a macskára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 
 
 

 

 

 

0.027 mp