lap tetejére

 

 <><><><><><><><><><><><><>

 

Boldog névnapot! 

 

 

 <><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 Oldalam bannere

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

Barátaim oldalai

 

 

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

<><><><><><><><><><><><><>

 

<><><><><><><><><><><><><>


 

 

 

       

 

 

 

 

  

 

 

  

  

 

 

 

 

 

   

   

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                              

 

   

 

 

 

  

 

    

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 

                                                 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

 

 

  

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,
Veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
Hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető!
            -
Cseh Katalin: Télbe fordult…
Télbe fordult a világ,
lámpása a hóvirág,
polgára a hóember:
Hó Márton, Hó Demeter…

Hópalota, hóálom,
röpülünk a hószánon,
a kezünkben hólabda,
mellettünk ül Hó Kata.

Hósusogás, hóharang,
hógiling és hógalang,
hótündérnyom, hóözön,
hónyugalom, hóöröm.

Áprily Lajos: Hóban
Az erdőszélen lopva róka jár
s csapás végén havas bozótba fordul.
Mint holt kastélyon bűvös mese- zár,
a hó a sí alatt halkan csikordul.

A köd mögül rekedten szól a ”kár”,
jeges bajusszal ballag a favágó;
az útnál megváltó napokra vár
s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

Felborzolt tollal ül a hím- pirók,
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár- illúziót
s olyankor szól althangú fuvolája.

Bényei  József: Hó

Rigók fáznak a lombban,
fényes a friss hó, roppan.
Mosd meg benne az arcod!
Ropog a friss hó, hallod?

A fák között az őzek
elbújnak, kergetőznek.
Utánuk minek futnál?
Friss hóban lemaradnál.
Markolj a puha hóba,
s reggelig álmodj róla!
           -
Kányádi Sándor: Hulldogál, fújdogál
Hulldogál, hulldogál, hull a hó,
lesz belőle vastag takaró.

Egy arasz, két arasz. Növöget.
Tart a búzának jó meleget.

Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.
Szimatol, kotorász, keresgél.

De vajon talált- e egyebet,
három- négy megfagyott levelet.
                 -
Kányádi Sándor: Veréb
Hipp- hopp
itt vagyok,
azt eszem,
amit kapok:
Ha nem kapok:
csip- csirip!
Koldulgatok
egy kicsit:
Morzsát, maradék
kenyeret,
Megrakom jól a
begyemet.

Kormos István: Téli álom

Nos, ugye tudni való,
hogy a fák sűrűjében,
erdő mélyén,
mikorra télen
először lehullna  a hó,
barlangba bújik a medve,
s bármi vihar kerekedne:
hó,
szél,
jég,
medvének mind kicsiség,
mert alszik édesdeden,
s elő
se jő,
míg föl nem süt víg- ékesen
a nap egy igazi
tavaszi
szép reggelen.
 

Szabó Lőrinc: Esik a hó
   

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

          

 

Aranyosi Ervin: Téli ebéd

 

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.

 

Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.

 

Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.

 

Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

 

                          

 

Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. 

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. 

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék. 

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. 

 

A falu már rég elcsendesedett, mire a felhők odaértek föléje. 

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is. 

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni. 

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. 

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. 

De mire kireggeledett, akkora a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. 

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek! 

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Csorba Győző: Mióta ugrálnak a verebek?

Azt tudjátok, hogyan kell felelni erre a tréfás kérdésre: "Hányat lép egy veréb egy esztendőben?" Igazatok van, így: "Egyet se, mert ugrál". De azt bizonyára kevesen tudjátok, mióta ugrál a veréb. Mert egyszer régen az is úgy lépegetett, mint a többi madár: bal,jobb, bal, jobb...

  Hát most elmesélem , hallgassátok meg. Nekem egy nagyon öreg veréb mesélte, az a dédapjától hallotta, nyugodtan elhihetitek.

  Úgy volt, hogy egyszer télen sok hó esett. Esett éjjel, esett nappal, s már mindent a világon vastag fehér bunda takart. Nehéz napok jártak a kis madarakra, alig találtak ennivalót. Akkor is akadt ugyan néhány kisgyerek, aki magot szórt az etetőbe, szalonnát lógatott ki az ablakon, de a jó kis gyerek kevés volt, az éhes madár meg sok. Nem is jutott mindegyik madárnak. Hogyan osszák el tehát, ami van: összegyűltek tehát, hogy megtanácskozzák. Ott voltak a cinkék, feketerigók, a harkályok, a vadgalambok meg - hogy el ne felejtsem - a verebek is. Egy öreg diófán tanácskoztak. Akkora csivitelést csaptak, hogy a környék összes macskái, kutyái körbeülték a fát.

  - Cin-cin, én azt tanácsolom, hogy menjünk el a sashoz, a madarak királyához, s döntse el ő - szájalt egy kis cinke.

  Na, lett erre csönd, nem mert feleselni senki, akkora tekintélye volt a királynak. Mindjárt ki is jelöltek egy feketerigót és egy verebet. Öreg volt mind a kettő, sokat tapasztalt, tudta azt is, hol székel a hatalmas sasmadár. A küldöttség elindult, a többiek meg közben pletykálgattak, csiviteltek.

  Nem sok idő telt el, már jött is vissza az öreg veréb egyedül. Persze mindjárt körülfogták, kérdezgették, hogyan döntött a nagy hatalmú király.

  - Semmit se kérdezzetek - szólalt meg az öreg veréb, és egész testében reszketett. Aztán elmondta, hogy a félelmetes uralkodó nem tanácsot adott, hanem egyszerűen fölfalta a feketerigót tollastul-bőröstül. Ő maga is alig tudott megmenekülni. 

Nagy csend támadt erre. Néhányan már el is röpültek ijedtükben. A kutyák és a macskák a fa alatt nem tudták mire vélni a hirtelen változást.

De kisvártatva megszólalt egy öreg veréb:

  - Én csak azt ajánlom, ne menjünk mi senkihez tanácsért, van elég eszünk nekünk is, állapodjunk meg magunk között.

Tetszett mindenkinek a komoly beszéd, csak azt nem tudták, hogy miben állapodjanak meg. 

- Fussunk versenyt, vijo-vijo! - rikkantott egy ifjú rigó. 

Ez is tetszett, hamarosan meg is egyeztek. Az udvar végében találtak egy helyet, ahol a gazda elsöpörte a havat. Kijelöltek minden madárból egyet: amelyik győz, annak a népe kapja a legtöbb eleséget. A második népe kevesebbet, az utolsó meg már alig valamit. 

A verebek közül egy fiatal, nagy fejű veréb állt ki. Hetyke volt és legénykedő, dölyfösen csiripelt most is:
- Csiri-csiri, nyugalom, én győzők, megmutatom! 

Aztán sorba álltak. Megkérték a kakast, aki éppen arra járt, hogy ő legyen a bíró. A kakas vállalta, hiszen bíráskodott ő már sokszor a tyúkok között is. Felröppent a szemétdomb tetejére, aztán elkukorékolta magát. 

Megkezdődött a verseny. A szárnyát senki sem használhatta, mert az nem lett volna igazságos. A feketerigó került az élre, a hetyke veréb meg utoljára maradt.

De akkor hirtelen az jutott eszébe - mert nagyon okosnak tartotta magát -, hogyha az egyik lábával lép, az egy lépés, ha utána a másikkal, az még egy lépés, összesen tehát két lépés. Mi lenne, ha mind a két lábával egyszerre lépne? Akkor egy lépése kettőt tenne. Megpróbálta. Sikerült. De a nézők úgy elcsodálkoztak rajta, hogy egy kis cinke fölkiáltott:
- Cini-cini, ni a veréb! Odanézzetek, a veréb! 

Csodálkozásában a kakas is kukorékolt egyet, mire a versenyzők összezavarodtak, a hetyke veréb meg nyugodtan beugrált a célba. 

Veszekedhettek, civakodhattak, azt mindenki látta, hogy ő lett az első. Örültek a verebek, hiszen nekik jut ezután a legtöbb falat. A többi madár meg elszomorodott, de hiába: így volt, megvolt. 

A verebek a győzelem örömére ismét felrepültek a diófára, és elhatározták, hogy ezután egyik veréb se lépegessen, hanem ugráljon, mert akkor egy lépéssel kettőt lép. Aki nem hiszi, próbálja utánuk csinálni! 

 

 


Tordon Ákos: Madárszálló

 Havas téli ég alatt,
vendégeim a madarak,
kopognak az ablakon,
jól élnek itt morzsán, magon.

Csipegetnek, eszegetnek,
ha jól laknak elröppennek,
de holnapra visszajönnek,
ablakomon beköszönnek.

Így élnek ők a nagy télben,
vendégeim minden délben,
meghálálják majd tavasszal,
madárfüttyel, madárdallal.

 

Szalai Borbála: Mesevilág

Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara

 

Hajnal Anna: Szánkón

Húzza a szánkót hegynek fel,
szuszog a Jankó hegynek fel.
Siklik a szánkó hegyről le?
Ujjong a Jankó hegyről le!

De puha fehér dunna a hó!
Még felborulni is jaj de jó!
Vörös az orra, a füle ég,
szuszog a Jankó, de húzza még.

 

Mentovics Éva: A hóember

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

 

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.
Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

 

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja

 

Várnai Zseni: Hull a hó


Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

 

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.

 

Bódai-Soós Judit: Január

Amikor a Tél megrázza a szakállát, hullani kezd a hó a Földön. Január, a Tél középső fia, kisgyermek korában nagyon irigyelte ezért édesapját. Szerette volna, ha neki is van valami hasonló tudománya, de ahhoz persze még mindenképpen kicsi volt, hogy szakállt növesszen. Mivel azonban ez a dolog annyira érdekelte, hogy emiatt rengeteget nyaggatta szüleit, apja megengedte, hogy segítsen megrajzolni a hópelyhek mintáját.
     A kis Január az elején nagyon örült ennek a feladatnak, és rendkívül ügyesnek bizonyult; szebbnél szebb mintákat formázott a hópelyhekből. Sokan megcsodálták munkáit, és gyakran dicsérgették ügyességét.
     Hamarosan viszont, úgy érezte, a sok dicséret ellenére is, hogy neki ez nem elég. Arra vágyott, hogy hatalmas virágokat rajzolhasson, óriási képeket komponálhasson. Fantáziája határtalan volt; lendületes, nagy íveket, ezernyi mintát, alakot képzelt maga elé, de hiába, mert ceruzájával csak apró csillagocskákat lehetett formázni, amikből csak kis hópelyheket tudott összerakosgatni. Így nem csoda, hogy egy idő után már cseppet sem élvezte a munkát, ráunt, mert szabadságra vágyott.
     Volt Januárnak egy unokatestvére és egyben legkedvesebb játszópajtása: Március. Ő volt a Tavasz legidősebb fia. Neki panaszkodott egyszer munkája unalmasságáról a kisfiú, amikor is Márciusnak hirtelen eszébe jutott valami. Kotorászott egy darabig a zsebeiben, végül előhúzott egy ceruzát, pontosabban egy fél ceruzát, és odaadta Januárnak.
     – Mit kezdjek én ezzel? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Van nekem éppen elég ceruzám.
     – Tudom, – válaszolta Március mosolyogva – de ez varázsceruza. Édesanyámé volt, de eltörött, és kidobta a szemétbe. Én pedig kimentettem onnan, és most neked adom, mert lehet, hogy hasznát veheted.
     – Azt mondod, hogy varázsceruza? – kérdezte Január csillogó szemekkel.
     – Igen, édesanyám ezzel szokott szivárványt rajzolni az égre. Talán te is rajzolhatnál szivárványt vele, vagy bármi mást, hisz olyan ügyesen rajzolsz.
     Január megköszönte és zsebre vágta a varázsceruzát, és csak este vette elő újra, amikor barátja már hazament. Egyedül szerette volna kipróbálni, mert félt a kudarctól, és szégyellte volna magát, ha valami rosszul sikerül.
     Kezébe fogta a kis ceruzacsonkot, és megpróbált vele szivárványt rajzolni az égre, amint azt nagynénje teszi, de hiába próbálkozott, nem járt sikerrel. Már éppen el akarta hajítani a haszontalannak tűnő eszközt, amikor észrevette, hogy a Földön, a házak befagyott ablaküvegein megjelent a szivárvány íve, pontosan úgy, ahogyan ő rajzolta.
     Megörült a felfedezésnek, de nem volt benne biztos, hogy ez csakugyan az ő keze munkája, ezért gyorsan rajzolt egy kis virágocskát, és csodák csodájára, ez a kis virág is rögtön megjelent a házak ablakain.
     „Nagyszerű, – gondolta – most végre szabadon rajzolhatok, amit csak akarok!” És valóban így lett. Egész éjszaka dolgozott, és reggelre, mire felébredtek a Földön az emberek, szebbnél szebb jégvirágok borították be ablaküvegeiket.
     Ettől a naptól kezdve, a jégvirágok rajzolása lett Január kedvenc időtöltése, és mindenki, aki látta, nagyon meg volt elégedve munkáival.
     Amikor a Tavasz meghallotta, hogy mi történt, megajándékozta unokaöccsét egy egész készlet varázsceruzával, hogy Január az ő ablakaira is tudjon mindig jégvirágot rajzolni.

Tóth Anna: A titokzatos hóember

   Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.
     Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
     Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
     – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.
     – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
     Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
     – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
     – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
     A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
     – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
     Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
     – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
     Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold  éppen rávilágított, és láttuk, hogy  sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte. 
     Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
     Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
     – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?
     – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.
     – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
     Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
     A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
     Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
     – Adjunk enni a madárkának is!
     Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
     – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
     – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két  piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.
     – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
     – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
     Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
     – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.
     De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
     Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az  igazi otthonukra.
     A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.

  

    

 

                                                                   
0.021 mp